In one piece

Egyben hazaértem, már egy hete, de eddig tartott, amíg összeszedtem magam, hogy írjak. Bocsesz!

Az utazás eléggé normálisan lezajlott, bár a fuvar, aminek JFK-re ki kellett volna vinnie, nem jött, úgyhogy 40 percig fagyoskodtam a -10 fokban (fuck you SuperShuttle) New Yorkban... Frida, a svéd barim nagyon édi volt, kivitt az állomásra még Huntingtonban, könnyes búcsút vettünk, na az nehéz volt. Meg a buzi táskáim is... Repülőn se haltam meg, csak majdnem, de összeszedtem egy barit, aki egészen Budapestig jött velem, és terelte a figyelmemet. 0 percet aludtam. De még így is maxos energiával repültem apucim karjaiba a reptéren. Na az jó volt.

Persze nagyon örülök, hogy végre itthon lehetek, már nagyon magányosnak éreztem ott magam néha. Nem is a honvágy volt a probléma, hanem, hogy annyira magamra voltam utalva. Amikor megtudtam, hogy jönnöm kell haza, akkor is az volt az első gondolatom, hogy anyukámmal megbeszéljem... Hát azt nézhettem... Itthon hajnal 2-kor már senki se volt Skype-on... Szörnyű... Persze normális családnál én még maradtam volna végig, meg hát L A is kimaradt, de én már nem bírtam magam átvergődni még egy remach-en. Pláne, hogy az új koordinátoromon is éreztem, hogy "Jajj már megint veled van a probléma...?!" Nagyon szimpi volt a nő...

A probléma viszont az ezzel a hirtelen hazajövéssel, hogy én álmomban se gondoltam arra, hogy 6 hónapig még nekem bármit terveznem kell...! Gőzöm sincs, hogy mit kezdjek az életemmel... Tanuljak? Mit?! Dolgozzak? Mit?! Ez az igazi arculcsapás... Külföldre egyenlőre nem akarok menni, Amerikába meg valószínűleg sose... Nem azért, mert olyan nagyon rossz élmény lett volna, örülök, hogy kimentem, nagyon sok mindent láttam, megtapasztaltam, amit az itthoni barátaim valószínűleg sose fognak... Élveztem én a kint létet. Persze a pszichopata családoktól eltekintve... De Amerika annyira messze van, és annyira bonyolult a kijutás meg az ottlét is a nyominger európaiaknak, hogy nem éri meg. Gyönyörű, hatalmas, imádom, de egyszer elég volt.

Hiszem, hogy az élet valamiért engem itthon akart tudni. Ha ez a család nem lett volna, én már jöttem volna haza a másiktól is. De akkor még nagyon össze voltam törve, el voltam keseredve, hogy nekem nem sikerült az igazi amerikai álom. Arra kellett ez a plusz két hét, hogy összeszedjem magam, és onnan már nem szomorúan, hanem boldogan, feltöltődve jöttem haza.

Bár most még nem is gondolok rá, úgy tűnik nem tudok sokáig nyugton maradni, ha lesz még kaland, tudósítok, de egyenlőre vége van. Csocsesz.

Long live the Túró Rudi!

I don't deserve happyness

Az elmúlt két hét eléggé leányálom-szerű volt. Rendesek a gyerekek, jófej az anyuka, sőt most hétvégén voltam már cluster meetingen is, ahol tökre összebarátkoztam a lányokkal, köztük két magyarral is... Szóval minden szupercsúcs, na persze...

Drága édes hostanyám most borította rám a bilit, hogy sorry, de rájöttünk, hogy nekünk nem kell au pair. Meg elmondta, hogy nem az én hibám, meg nem is keresnek másik au pairt, csak nem is engedhetik meg maguknak, meg annyira nincs is rá szükségük. Hát köszi... ezért érdemes volt idejönnöm...

Nem a drámaiasság miatt, de valószínűleg megyek haza. Nem nagyon van kedvem azon a stresszen megint átmenni, meg az ügynökség se fog örülni, hogy te? "Már megint??" Miért kell az ilyeneknek mindig velem történni??

Non je ne regrette rien

Most már nagyon örülök, hogy belementem a váltásba, egyik legjobb döntésem volt, mióta Amerikában vagyok. Bár még mindig az előző családot heverem ki lelkileg, és még most se nagyon hiszem el, hogy seggarc hostapu mekkora bunkó tudott lenni, az utolsó pillanatig, de már javul a helyzet. Kicsit fura azért itt is a helyzet, mert hogy ezek meg túl normálisak... Nem tudom, hogy fogok hozzászokni... :)

Szóval nagynehezen ideértem pénteken, még a fülemen is csomagok lógtak, szinte hihetetlen, hogy mindet épségben célba juttattam. A gyerekek szaladtak elém az állomáson, mivel hostanyci járatta a kocsit. Aztán elvittek étterembe vacsizni, tiszta jófejek voltak végig, kb olyanok, mint amilyennek megálmodtam őket. Szombaton átjöttek barik, aztán még vasárnap is étteremben ettünk, akkor már egy nagyobb csapattal. Durva, ezek több társasági életet éltek 4 nap alatt, mint az előzőek 4 hónap alatt...

Az a background story, hogy a gyerekek apukája 2 éve hirtelen meghalt szívrohamban, még mindig terápiára járnak emiatt. Hostanyci mondta, hogy készüljek fel a furcsaságokra... Öhm... az előzőek egyértelműbben furábbak voltak, minden szempontból. Aztán elkezdődtek a munkás hétköznapok, gondoltam, majd kibújik a szög a zsákból, mivel Donagiéknál is lehullott a cukormáz 1-2 nap után. De  nem. Még mindig normálisak. Anyuka fegyelmez, gyerekek önállóak. Hihetetlen... Kölykök is elég jófejek, bár szerintem most vagyok először olyan helyzetben, hogy 2 gyerek közül a fiú a szimpibb. Vicces, tisztelettudó, aranyos. A lány se rossz, kilométerekkel Nathanke előtt jár, de akkor is a fiú túl cuki.

A házuk is nagyon szép, gyönyörűen van berendezve és majdnem minden szobában van plazmatévé. New York City-től kb egy órára északon vagyunk, hatalmas au pair sereglet van körülöttem, már 2 magyart találtam is, 2 hét múlva szombaton találkozunk cluster meetingen, ami egy kosármeccs lesz.

LEHET ENNÉL TÖKÉLETESEBB???

Ja igen, nincs saját fürdőszobám...

Nightmare is over

Végre. Már ideje volt, hogy valami jó is történjen... Megtaláltam őket. Megyek Long Island-re.

3 a magyar igazság, nem? Már az elején tudnom kellett volna, hogy a harmadik lesz a befutó. Az első mucsaröcsögén, a második 4 gyerekkel, a harmadik tökéletesen... Long Island, csak anyuka és két gyerkőc, 10 és 11 évesek. Saját kocsi, nagy ház, kutyák, majdnem tengerparton. Kell ennél több??

Csak gondoltam, tudni akarnátok. Ezennel vége a b*zdmegezésnek is. :) Bocsesz, mennem kell pakolni!

VÉGRE!

Just being pessimistic...

"Minden jó, ha a vége jó. Ha még nem jó, akkor még nincs vége."

Próbálok eszerint gondolkozni. Egyre kevésbé sikerül. Persze folyamatosan mondogatom magamban, hogy "ha hazamegyek akkor is jó, mert akkor végre láthatok újra mindenkit", de mégis szörnyen érzem magam, ha erre gondolok... Úgy érzem, megbuktam. Hiszen az volt a terv, hogy 1 év az USA-ban, és az nem sikerült... Persze ez még csak feltételes mód, még mindig van 3 napom hátra... Hostcsalád persze már talált új szerencsétlent, ami meg még egy rúgás belém, hiszen akkor nyilván velem van a baj, ha nekik már sikerült... Aztán belegondolok, hogy örülne magában hostapám, ha tudná, hogy nekem haza kellet mennem, mert nem találtam senkit... "Haha a kis lúzer nem becsült meg minket... Most b*szhatja..." És ilyenkor megint feltámad bennem a maradhatnék...
Meg aztán arra is gondolok, hogy "akarok egyáltalán itt maradni"? Merthogy amíg minden izgalmas, rózsaszín meg tökszuper, addig eszembe se jutnak az otthoniak, de amikor minden elromlik, akkor (nevessetek csak nyugodtan) másra se vágyok, mint az anyukámra... Akivel tudom, hogy hazatértem után egy nap alatt összevesznénk, de ez innen baromira nem számít... Vagy az apukámra, aki megjavítanák a kib*szott laptopomat, amikor az b*szakszik, vagy a hugicámra, vagy a nagymamira, vagy a kiskutyámra.... Vagy csak egy kib*szott Túró Rudira... Még az is segítene... Innen ilyen helyzetben minden másképp fest.
Ilyenkor döbbenek csak rá, hogy mennyire egyedül vagyok idekinn... Mennyire magamra vagyok utalva... És pont ezt nem akarom, pont ezért akarok hazamenni most már... Jóbarik vannak, akiknek el lehet sírni, de tenni egyik se tud semmit... Szerencsére itt van nekem Peggy, aki mindig felnyomja az önbizalmamat az egekbe, de ha annyira űberkirály vagyok, akkor miért nem találok családot magamnak???

3 nap...

West coast??

Hostanyu 5 napon belül kétszer kért meg, hogy beszéljünk még a maradásomról. Azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar rájönnek mit veszítenek. Mondtam neki, hogy így jártál. Én nem csináltam semmit rosszul és nem is fogok változni. Pont. Mondta jó...

Amúgy egészen elviselhetőek a napok, ügyes szervezéssel 4 napig ki tudtam kerülni az együtt vacsorázást is, bár ma már nem biztos, hogy sikerül. Hostapám nem kerül az utamba, hostanyám extra kedves, még a gyerekek is egészen normálisak. Végre elmondták nekik, hogy megyek, méghozzá a nyugati partra, utazgatni... Én? Nyugati part? UTAZGATNI?! Tehát gyakorlatilag az én hibám, hogy fel lesznek rúgva a hétköznapjaik... Köszi...

Egyébként már nagyjából az összes barim is tudja, hogy elmegyek, Kimmy nagyon jófej volt, pénteken rámírt, hogy "10 perc múlva ott vagyunk és felveszünk!"... Naná, hogy mentem. A hostanyukáival, meg a kis tündércukormackó Macyvel jöttek, és elvittek a Chilly's-be, ahol megettem életem első igazi amerikai hamburgerét. Annyira imádom őket, miért nem bírok én is egy ilyen családot kifogni?! Aztán visszamentünk hozzájuk, és kb 1 óra múlva Alináék felvettek minket, és elmentünk fagyizni. Sztem már 1 hónapja azt kellett volna híresztelnem, hogy megyek el, talán már akkor mindenki ilyen jófej lett volna velem... :D:D

Aztán szombaton jött Peggy, a koordinátorom, és elvitt vezetni, mivel a kövi családnál már vezetni is akarok, és nem gyakoroltam 4 hónapja, automata autón meg aztán egyáltalán nem. Teljesen jól ment. Egyáltalán nem paráztam, és minden tudás visszajött 1-2 perc alatt. Perce a bal lábammal rugdostam kicsit az autó oldalát, amikor kerestem a kuplungot de ennyi... :) Peggy is azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és nem lesz semmi gáz. :)

Oh és máris van egy ajánlatom, egy családtól, nem is olyan messze, de nem hiszem, hogy ráharapok. 3 gyerek, anyuka otthonról dolgozik, és nem lehet vezetni... Oh és kinn van Mucsaröcsögén... :S

Remach it is then...

Betelt a cérna, elszakadt a pohár. Mármint náluk, én még lehet bírtam volna... Annyira ügyesen lebeszéltem magam a családcseréről alig egy hete, mire ezek most arra kényszerítenek, hogy mégis menjek. Habár idézem: "Fantasztikus ember és csodás au pair " vagyok, ez nem elég. Mint kiderült egy kis benyalás hostapunak nem ártott volna...

Alig két napja ilyenkor elhívtak, hogy beszélgessünk kicsit, ami végülis abból állt, hogy hostapu, drága, elmondta, hogy őt mennyire bántja, hogy nem kommunikálok vele, meg lerázom magamról a kritikáit... Jajj, meg ne sajnáljalak. Valóban azt gondolom róla, hogy egy kicsinyes, beképzelt, hatalommániás, hímsoviniszta lúzer, de ettől függetlenül én mindig udvarias voltam, és követtem az utasításait, akármennyire hülyének tartottam őket. Csak példának, beszólt, mert a cukrosüvegből kivettem a kiskanalat, anélkül hogy tudtam volna, hogy az egy speckó kanál (ami tökugyanúgy néz ki mint a többi...), aminek bizony abban a kib*szott üvegben kell dekkolnia... És én nem röhögtem a képébe, amiért minimum tapsot érdemlek, és soha többet el nem mozdítottam. Vagy volt, hogy belekötött valamibe, majd én elmondtam, hogy miért úgy csináltam, mire ő: "Engem nem az érdekel, hogy miért csináltad, hanem az, hogy úgy csináld, ahogy én mondom!!!" Ez konkrétan egy csirkelevesre vonatkozott. Tudom, komoly ügy... Konkrétan azt várja el tőlem, hogy vakon kövessem az utasításait, gondolkodás nélkül. Nyilván nem gyerekneveléssel kapcsolatosat, olyat soha nem adott (mivel ebben a témában kérdés nélkül jobban állok), hanem csak ilyen szörnyű hibák miatt, mint pl egy rossz módon vágott paprika... Komolyan, szégyellem magam... Majd a beszélgetés végén kérdezte, hogy tudok e változtatni, vagy hívjuk a Peggyt. "Hívjuk."

Szóval Peggy jött, tegnap este, kicsit beszéltünk együtt, gyakorlatilag csak annyit, hogy mind váltani akarunk, majd lejöttünk a szobámba. Megölelgetett, majd kérte, hogy mondjam el az én verziómat. Ő már beszélgetett velük nélkülem, állítólag hostanyu mondta, hogy ő nagyon szeret engem, meg szuper vagyok a kölykökkel is, főleg Nathannel, hiszen én vagyok az első au pair(pedig volt egy pár), akivel végre jól kijött (!!!). Hostapu viszont mondta, hogy nem lehet velem kommunikálni. Nyilván. Mekkora tuskó már ez az ember, akinek fontosabb az, hogy én feltétel nélkül istenítsem őt, mint hogy jól bánok a baromi neveletlen és kezelhetetlen szeme fényével?! Idióta, komolyan. Nagyjából elmondta, hogy mi fog történni, hogy legalább 2 hétig itt kell maradnom, és hogy én egy nagyon csodás képességekkel megáldott au pair vagyok, és biztos benne, hogy találok jobb családot. Az lehet, de lesznek ott ilyen jó barátaim? Találok magyarokat? Nagyváros mellett lakok majd? Most, hogy már ilyen jól bekuckóztam magam ide, akkor kell kidobjanak... A vicc része az, hogy ott voltam, amikor Peggy kitöltette velük a következő au pairre vonatkozó papírt, és arra a kérdésre, hogy milyen au pairt akarnak, azt mondták, "olyat, akinek 10/10es az angolja, és jól kijön majd Nathannel."

B*sszátokmeg, most szabadultok meg tőle...

Unforgettable

Soha nem fogom elfelejteni az első és valószínűleg egyetlen new yorki szilveszteremet. Nem mintha nem élveztem volna, de a hidegen és a leírhatatlan tömegen kívül más is problémás volt...

Már azt is nehezen hiszem el, hogy minden megtervezett dolog összejött. Semmit se hagytam otthon, elértem a buszt, megtaláltam a barátokat New Yorkban, és a hostelben is volt wifi... Sőt, ahogy leszálltam a buszról, rögtön elkezdett hullani a hó, ami azért megalapozta a hangulatot. Rengetegen voltak, a Times Square közelében már 3 körül is nehéz volt közlekedni. Megtaláltuk egymást, konkrétan eljátszottuk az egymással a szemben állunk és a telefonba mondjuk, hogy"dehát én is itt vagyok, miért nem látlak?? "-jelenetet, aztán megörültünk, mikor leesett... Aline-n kívül az ő au pair barijával, Andrea-val, és Pablo-val, a hostelben megismert sráccal lógtunk egy kicsit, majd hazamentünk a hostelbe. Azt imádom a hostelekben, hogy mennyiféle helyről vannak ott emberek, pl 5 percet beszéltem egy szomáliai lánnyal, mielőtt elindult a reptérre, de egy argentin srácot is megismertem, aki odavan Budapestért. Ennyi.

Aztán 6 körül elkezdtünk készülődni, majd 8 körül -immár gyönyörűen-elindultunk. Rengeteg (nem tudom elégszer hangsúlyozni) ember volt az utcán, sok útszakasz le is volt zárva, és több száz rendőr ügyelt az utakon. Kordonok is voltak meg minden. Az volt a jó, hogy akinek volt jegye valamelyik helyre, azt továbbengedték, míg a többiek csúnyán néztek. Megtaláltuk a night clubot (Liberty Theater), majd röpke 1 óra várakozás után be is engedtek. Még sorbanálláskor megbeszéltük, hogy mi ki nem jövünk megnézni a ball drop-ot ebbe a hidegbe, úgyhogy dekár hogy nem fogjuk látni a gömböt, mikor az egyik srác a sorban felvilágosított, hogy ott van mögöttünk... Gyorsan lefotóztuk.

(Bogi, Andrea,Aline, és a ball, ott fenn)

Aztán végre beértünk a helyre, akkor gyorsan ittunk is egyet, majd még egyet. A hely egészen rendben volt, mondjuk nem egy Morrison's, mert pl: csak egy táncparkett volt, egyfajta zenével, de azzal szerencsére 80%-ban egyetértettem. Meg a pia is ingyen volt, úgyhogy mi problémám lett volna?? Úgy a ötödik vodka-akármi után abbahagytam a számolást...
Az első igen nagy melléfogás az volt, hogy amikor éjfél előtt rámjött a pissslanthatnék, és beálltunk a sorba majd végre bejutottam a fülkébe, és megkönnyebbültem, akkor hallottam meg, hogy "3...2...1... HAPPYNEWYEAR!!!"
 -_-" Igen, a vécén ülve ünnepeltem az újévet...
A második melléfogást úgy 15 perc múlva követtem el, amikor Andreával visszaindultunk a parkettre, és belefutottunk Aline-be, aki akkor jött vissza a bárból, és mondta, hogy megy ő is a slozira, mi meg ahelyett, hogy elkísértük volna (mivel már ő is nehezen koordinálta magát) inkább mondtuk, hogy jó majd a parketten talizunk! Na ekkor láttuk utoljára... Még beletelt egy 20 percbe, mire rájöttünk, hogy már túl sok ideje nincs velünk, ez a kép a keresés elkezdése előtt 1-2 perccel készült:

Na gyorsan kijózanodtunk. Körbementünk vagy 100X a helyen, megkérdeztünk mindenkit, bemondattuk a nevét a DJ-vel, mutogattuk a képét, sőt még a néhány órával azelőtt megismert srácokkal is őt kerestettük, de semmi. Az üzenetekre nem válaszolt, a telefont nem vette fel... Kicsit pánikoltunk csak... Najó én nagyon... Majd 3 óra körül írt 1 sms-t, hogy: "Queens Kórház". Hát ez valahogy nem nyugtatott meg. Gyorsan kikértük a kabátunkat, ami számomra elég nehezen ment, mivel mindenem (telefon, pénztárca, és a ruhatár biléta) az eltűnt lánynál volt... A kisírt szemem és a "lécciléccilécci" csodával határos módon mégis meggyőzte őket. Mielőtt elindultunk volna a hostelből, az ott megismert egyik helyi 30as srác (a neve Jesus... kicsit vicces) mondta, hogy "tegyétek el a számomat és ha bármi baj van, hívjatok!" HONNAN TUDTA?!?! Na az ő száma is az eltűnt lánynál volt. Szóval kitaláltuk, hogy visszamegyünk a hostelbe, megtaláljuk Jesus-t és ő majd segít. A metrón megkérdeztünk egy nőt, hogy tudja-e hol van az a kórház, azt mondta nem, majd elmagyaráztatta velünk, hogy mi a bajunk. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy ki van zárva, hogy odavitték volna, mivel az New York másik végén van, és az se biztos, hogy ő írta az sms-t, és szerinte hívjuk azonnal a rendőrséget, hogy minél hamarabb elkezdjék keresni... Na ez se nyugtatott meg... Csak érjünk vissza a hostelbe, Jesus majd tudja mit tegyünk!! Nagysokára visszaértünk, de ő nem volt sehol. Kérdezgettük hol van, majd az egyik srác (a budapestimádó), mondta, hogy az eltűnt lány hívta őt, és azóta nincs itt. Megpróbáltuk megint hívni, akkor Jesus vette fel és mondta, hogy elment érte a kórházba, és már jönnek haza taxival. Ideges várakozással teli 20 perc következett, majd megérkeztek, a csajnak semmi látható külsérelmi nyoma nem volt, és nem is nagyon emlékezett semmire, még arra se amikor utoljára beszélt velünk. Csak annyi derengett, hogy az utcán volt, aztán valami japán lány tuszkolta fel a mentőre, majd a kórházban kérdezgették. Ennyi.

Másnap reggel (4 órával később...), néhány óra alvás után mind egy fokkal jobban éreztük magunkat, de rajta látszott, hogy nagyon megviselte. Mondjuk minket is. Eléggé gyötörte a bűntudat, és én is haragudtam rá (mi a tökömért nem bírt annyit írni, hogy "nyugi nem haldoklok" vagy valami) de láttam, hogy amilyen sz*rul ő érzi magát, azon én már nem akarok rontani... Mivel hármunk közül ő a legrendezettebb, legmegbízhatóbb, legnyugisabb, ki gondolta volna?!

Most, így 2 nap elteltével, már könnyebb róla írni, de aznap nagyon szörnyen éreztem magam. Talán egy év múlva már vicces is lesz...

X-mas experience

Mennyire jó döntést hoztam már! Ennél jobban nem is nagyon telhetett volna a (családom nélkül töltött) Karácsony! Bár kicsit máshogy alakult, mint ahogy terveztem...
Tisztára abban a hitben voltam, hogy egy csendes kis vacsi lesz, a nagyszülőkkel meg a félmagyar családdal. Hát nem így lett... Mivel Michaelnek, a magyar nő férjének, van 4 testvére, azoknak mind van párjuk, meg minimum 3 gyerekük is... Na ezek mind ott voltak... Saccra úgy 50 ember. Mire mindet végigüdvözöltem, elment egy 40 perc. Azzal ijesztgettek, hogy a végén visszakérdezik a neveket. Kb 5öt tudnék megnevezni, szerintem az már teljesítmény. De egyébként volt ott minden, kaja, pia, kiabálás, rengeteg ajándék, vicces hagyományok. Félmagyar kiscsajok nagyon édesek voltak, mint mindig. Nagymama egyedül főzött mindünkre, és az egész a nagyszülők 3 szobás panelében történt. Imádtam minden percét!

Mennyivel jobb volt ez, mint hogy átszenvedtem volna még egy kínmosolyos vacsorát a hostcsaláddal... Pláne, hogy hostapu, kis szünet után megint többnyire bunkó, hostanyu meg általában nem szól semmit, kivéve a múltkor, amikor este lejött, bekopogott, és gyakorlatilag azt mondta, hogy tudja, hogy a papa mennyire hülye, de nem tud ellene tenni... Köszi, nagy segítség...

Oh és angliai hostanyám, Sammy rámírt, hogy Márciusban költöznek amcsiba, jaésamúgy jön a második gyerek Áprilisban... ööö, izé...

Amúgy mi lesz holnap? Jah semmi különös, csak MEGYEK NEW YORKBA SZILVESZTEREZNI!!! Á nem vagyok izgatott kicsit se, milyen fura lenne már az??

Feeling lonely...

Igen. Visszaértek. Életemben először imádkoztam azért, hogy legyen valami gikszer a repülővel, hogy később jöjjenek... Odáig nem mentem, hogy a lezuhanást kívánjam, nem vagyok én gonosz, de azért egy kis késés, vagy járattörlés jól esett volna...

Minden visszatért a régibe, mármint minden rossz. Mondjuk a kölykök talán kicsit közelebb kerültek hozzám, de ezen kívül ugyanaz. Pedig milyen szabadnak éreztem magam néhány napig!

Na mindegy. Ezen a héten volt a múltkori cluster meeting esőnapja, úgyhogy megint sütni kellett, ezúttal nem álltam neki a zserbónak, nem őrültem meg, csak egy "egyszerű" kis magyaros almás pitét dobtam össze. Ez is beletelt két órámba, és a kezemet is megégettem (sütőkesztyű a tepsi kivételéhez? Minek?!) de azért megérte. Mindenki imádta, az összes elfogyott! :)

A meeting egyébként nagyon jó volt, jókat ettünk, beszélgettünk, ajándékoztunk. Mondjuk 2 dolog miatt egy kis depresszió-szagú volt: 1.: 2 lánynak is ez volt az utolsó meetingje, mindketten mennek haza, 2.: az egyik au pair házában tartottuk, akinek annyival jobb helye van... Hatalmas ház, 2 plazmatévé minden szobában, billiárd, csocsó, stb... Blöehh...

Utána hivatalos voltam a magyar bari családhoz Jézuskázni, ott voltak az amerikai nagyszülők is akik, nagyon rendik, ettünk svéd kaját, kaptam ajándékot. Meg egy meghívást 25.-ére a nagyszülők házába, karácsonyi vacsira. Ennyi. Megyek! Annyival normálisabbak ezek az emberek, és szerintem megérdemlem azt, akármennyire is rosszul esik a host családnak, hogy olyan emberekkel töltsem az első családomtól távoli Karácsonyt, akikkel jól érzem magam, nem?! Ma jött rám igazából a depi emiatt, most nagyon haza akarok menni... Tudom, én hoztam a döntést meg minden, de hiába, annyira sz*r tudni, hogy otthon mindenki készülődik nagyba, én meg még lehet, hogy Skype-ra se tudok majd felmenni beszélni velük, mivel dolgozok...

GYERTEK ÉRTEM!!!

Minimal expectations...

Nem sokat vártam el ettől a néhány naptól, amíg host szülők távol vannak, talán csak annyit, hogy mindenki életben legyen mire hazajönnek. Az sikerült. Még annál több is...

Mint kiderült, a kölykök teljesen normálisak is tudnak lenni, ki gondolta volna?? Teljesen kezelhetőek voltak, hallgattak rám, csinálták amit mondtam. Szinte hihetetlen volt ez az elmúlt néhány nap, mintha két teljesen új gyerekkel lettem volna összezárva... Meg a nagymamival. Aki néha lehet, hogy pain in the ass volt, merthogy akárhányszor bekerültem a látóterébe, annak minimum 20-25 perces csevej lett a vége vagy hogy, nem csak hogy segítség nem volt, de még őt is nekem kellett kiszolgálnom, meg ugye az angolul nem tudásának is voltak jelentős hátrányai, mint pl, hogy 10X megkérdezett valamit... De aztán meg beszéltünk Skype-on a szülőkkel és mondta nekik, hogy mennyire jól bánok a gyerekekkel (ez még lehet később jól fog jönni...), meg a szemembe is mondta, hogy látja milyen jóban vagyok Nathennel (?!), pedig ő ismerte az előző au paireket is, és azok nem voltak barik vele egyáltalán, meg volt, hogy 452X megköszönt valamit (pl, hogy elmosogattam...) és harmadik napon már a lányának nevezett és azt mondta, hogy szeret...

Nathan is normálisabb volt mint általában, sőt. Itta a szavaimat, bújt hozzám, nem (nagyon) ordibált vagy rohangált össze-vissza, teljesen kezelhető volt. Amikor mondtam, hogy most ezt csináljuk, azt csináljuk, akkor az volt és kész. Mint egy normál gyerek-szülő kapcsolatban... Bárcsak ilyen lenne ezután is... 3 napja esett a hó, úgyhogy tegnap is meg ma is kimentünk havazni, pedig először nem is akartak, aztán úgy élvezték, hogy kinn voltunk több, mint 2 órát... Ez lett az eredménye:

 (Csoda au pair mit tesz, ha a lánya hercegnő hómackót szeretne? Megcsinálja!)

(Nathan egyéni projektje: a tengeralattjáró hómacska)

Persze hulla vagyok, hiszen akármennyire tündérek, a meló azért kétszeres volt... Annyira jól éreztük magunkat, hogy Sara ma odáig jutott, hogy azt mondta: nem örül, hogy holnap hazajönnek a szülök, jobb lenne inkább néhány nap csak velem... Nekem is jobb lenne...

Day One

Vannak olyan pillanatok, sőt percek, amikor már úgy érzem, megyek pakolni, indulok haza. Az előző bejegyzés idején úgy gondoltam, most már jobb, most már nem feltétlen mennék. Az a néhány nap nagyon rossz volt, mostanában oké. Bár apuka rendszeresen kihúzza a gyufát, a gyerekek legalább nem annyira lehetetlenül hülyék... Be positive! :)

Nagyon készültem a hétvégi cluster meetingre, Karácsony-témában. Mondták, hogy mindenki hozza a nemzete karácsonyi sütijét, hát én kitaláltam, hogy életemben most először zserbót készítek. Mivel utálok élesztőt használni, meg réteges sütikkel vacakolni, biztos sikerre voltam ítélve... De hát ez a legegyszerűbb, a bejglinek nem állok neki... -_-" Sara segített, úgyhogy csak 2X annyi ideig tartott mint a receptben, alig 5-6 hibát vétettem, de végül meglett. És nem is rossz:

Aztán vasárnap reggel Peggy felhívott, hogy bocsesz, de állítólag esni fog a hó, és sokan autóval jönnek, úgyhogy most nem lesz meeting, majd talán máskor. Kinéztem, aztán baromira nem volt semmi hó, puffogtam is, hogy most ezért mit kell lemondani... Aztán Kimmy hívott, hogy ha úgysincs semmi dolgunk ma, akkor koccanjunk már Phillyben. 2 óra múlva mikor elindultam az állomásra, már kb 5-10 centis volt a hó, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar el akar állni. Akkor már értettem Peggy aggodalmát. Szóval koccantunk Kimmyvel meg Florral, aztán még hozzánkcsapódott Lisa is. Megjártuk a Karácsonyi Falut (olyan vásár ami otthon is mindig van a Moszkván meg az Örsön- de nincs kürtőskalács :((), mivel minden baromi drága volt, ezért csak niece-eknek vettem néhány gyönyörűt, aztán ettünk, ittunk, fényképezkedtünk, majd végül hazajöttünk. Ami kiderült: itt is leáll minden, ha leesik egy kis hó, ez nem magyar találmány! A vonatunk vagy fél órát késett, befele is meg visszafele is. 

Hétfőn pedig elkezdődött a 12 napos maratoni babysitting. Ma, szerdán, hostszülők elmentek spanyolba, 80 éves angolul nem beszélő nagymama ittvan, bulizunk! Ez az első nap mióta itt vagyok, hogy itthagytak minket. Még mind élünk. Kíváncsi vagyok mi lesz. Kövi hétfőn hazajönnek ugyan, de szabadnapom nem lesz kövi szombatig. Mondjuk legalább nem kell néznem hostapu fejét. Annak örülök... Mondom: POSITIVE!!

Surrended by idiots

Az "idióta" a legkedvesebb, legvisszafogottabb szó, azok közül, amiket az elmúlt néhány napban a családról gondoltam. Olyan lehetetlen helyzetekkel hoznak össze, amiket egyszerűen nem bírok felfogni.

Minden egyes családtagban egyre többet csalódok. Apuka, aki egy fucking bögre miatt olyan hisztit tud csapni, mint egy kétéves, és egyéb helyzetekben is a reális gondolkodás áll a legmesszebb tőle. Anyuka, aki mindenekelőtt, hozzáment ehhez a pasashoz, aki hagyja, hogy minden nap a saját családtagjai nézzék levegőnek, illetve, aki a fiacskája seggét olyan fényesre nyalja, hogy olyat én még nem láttam... Nathan, akire már nehezen találok nyomdapapírt tűrő szavakat, most így hirtelenjében a gerinctelen, a szemétláda és az "atyaipofontnagyonmegérdemlő" jutnak eszembe. Végül Sara, az egyetlen, mind közül, akit tiszta szívből szeretek, de ennek ellenére idiótának tartom, amiért nem áll ki magáért, és hagyja hogy a többi három porba tiporja, miközben Nathankét istenítik... IDIÓTÁK!!

Persze voltam én már ilyen helyzetben az életemben, de mindig voltak normális emberek is körülöttem, akikkel nyugodtan kibeszélhettem a mindennapokat. Hát most ilyen nincsen, max a blog (ami nagyon egyoldalú), a facebook (ami nem sokat segít), meg az au pairek (akiknek kb ugyanezek a problémáik, de túl ritkán látom őket).

Egyébkén Diana-val, az előző au pairrel, már több levelet is váltottunk. A lényeg, amit leszűrtem: ő utálta, váltani akart, és sose lesz jobb... Hát köszi. Sokra nem mentem vele, legfeljebb annyira, hogy most már tudom, hogy nem én vagyok a hülye. Na jó, ez azért segít. Végül is ő az egyetlen, akinek PONTOSAN ez volt az élete...

Akármilyen hülye is ez a család, minden mást el bírnék viselni, ha a 'Nathan veri Sara-t' probléma megoldódna... Anyám szerint túlságosan szívemre veszem a sorsát, nem az én gyerekem, egy fecske nem csinál nyarat, és 9 hónap múlva úgyis lelépek... De hát annyira kis szeretnivaló, és úgy a szívemhez nőtt...

Amíg a szülők nem gondolkodnak másként, úgyse nagyon tudok mit tenni, nem igaz? Költői kérdés, tudom a választ...

Thankful for being in America...

Mozgalmas egy hétvégénk volt, megint... Hulla voltam, megint... Panaszkodok, megint. Pedig jól éreztem magam. Megint.

Már szerdán elkezdődött, amikor csak fél napot voltak suliban, aztán csütörtökön folytatódott, amikor egyáltalán nem is mentek. Mivel Hálaadás volt. Kb az összes au pair barim szabin volt emiatt, mentek össze-vissza, ahova jólesett. Én nem. Nekem dolgozni kellett. Előző nap mondta hostanyu, hogy 10-4ig, mondom zsír. Aztán reggel felmentem, adtam kaját a kölyköknek, aztán mivel hostapu nagyon benne volt már a főzésben, és a gyerekek neki "segítettek" és engem senki le se tojt, gondoltam, lemegyek azt majd szólnak, ha végeztek és kellek. Hát nem úgy van az. Hostapu egyből: "Hova mész??" "Le." "Hát ma nem dolgozol?""De, csak úgy látom semmi szükség rám jelenleg.""De lehet, hogy 10 perc múlva már lesz. Sorry, de semmi értelme annak, hogy lent dolgozzál (haha... ezt vagy 5X elmondta... végig vigyorogva, mintha viccelne...). Ha unatkozol, hozzál magadnak könyvet, de nem mehetsz le..." Hát fenn maradtam, üldögéltem, és néztem ahogy főznek. Baromi sok értelme volt... -_-" Kb 2 óra múlva volt szükség rám legközelebb, amikor az egész házat elöntötte a füst... Mert mindig ez van, ha apuci főz. Egy ideig segítettem szellőztetni, aztán meguntam, és rávettem a kölyköket, hogy menjünk ki a parkba. Na az jó volt. Aztán hazaértünk és ők elmentek vásárolni. Aztán visszajöttek, én megfürdettem és felöltöztettem a gyerkőcöket, Sara-nak még a haját is befontam, mert kiderült számára, hogy képes vagyok rá, és azóta kéri. Végül 4kor megjöttek a nagyszülők (hostanyu oldaláról), aztán 6 körül már ettünk is. 

Előtte mindenkinek el kellett mondania, hogy miért hálás, én azt mondtam, azért, hogy itt lehetek. Nem jutott jobb hirtelen az eszembe... :D A kaja nem volt rossz, de az én anyukám fél kézzel jobbat tudna... No offence. De volt pite is meg fánk is (bolti persze), mivel Hannuka is van, ami azt jelenti, hogy minden nap fánk van vacsi után. Meg a kölykök is kapnak ajándékokat 8 napon keresztül. Nem mondom, de abból is látszik ki van feljebb a listán, hogy Nathan mindig 25 dolcsis videójáték kiegészítőket kap, Sara-nak meg 4-5 dolláros plüssökkel szúrják ki a szemét... De nem mondom...
Aztán pénteken végre szabim volt, még csak a házban se voltak. Én meg délután találkoztam Lisa-val, egy újabb német au pairrel, aki csak 1 hónapja van itt Wynnewoodban, és nagyon közel lakik. Dumáltunk vagy két órát, nagyon szimpi volt, valószínűleg együtt fogunk az egyik suliba járni.
Szombaton Aline elhívott, hogy menjünk el a philadelphiai börtönbe. Megnézni, nem beköltözni... 

(Műtő)

(Kutyut azért tartóztatták le, mert megölte a kormányzó feleségének kedvenc cicáját. Életfogytiglant kapott.)

(Al Capone cellája. Á nem kivételeztek vele, kicsit se...)

(Autó a cellában. Hogyan? Miért? Ki?)

(Fürdőszoba)

Aztán elsétáltunk még a nagy piacra is, ahol egy tündéri terepasztal volt megépítve.

Odafele úton pedig végre rátaláltam:

Interesting turn of events...

Ma 3 hónapja vagyok az USA-ban. És még élek. Csak mondom...

Szóval erre a hétvégére is elég sűrűn be voltam táblázva, pénteken elmentünk Kimmy-ékkel megnézni a Catching Fire-t. Szuper volt, imádom, 10/10! Azért voltak jelenetek, amikre kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a vásznon, és nem egyet kihagytak. Vagy átírtak... Pl: Gale-t azért büntetik meg, mert rátámadt a főnökre... Háát... De akkor is szupi volt!!
Szombaton jött Chloe (au pair orientációról legközelebb lakó, brit), Philadelphiázni, aztán meg itt aludni. Mindent tisztára megterveztem, hogy mit nézzünk meg és hol, de aztán annyira nem volt kedve várostnézni, úgyhogy csak néhány dolgot láttunk.
Elvittem a Benjamin Franklin Institute os Science-ba, ami egy gagyibb Csodák palotájának felel meg.

Azért vicces volt. Aztán átmentünk a Love Statue-hoz, aminél mindenki fotózkodik, mi nem tettük, mert nem akarunk bekerülni az összes Philly-be látogató au pair ismerősünk sorába, akiknek mind ez a profilképük a face-n... Viszont láttunk egy leánykérést a szobor előtt... Na az poén volt... Ja, amúgy igent mondott... 

Oh meg Chloe ajánlására bementünk a Max Brenner-be, ahová őt szülinapjára vitték. Olyan Willy Wonka-féle étterem lehetett. Mi csokipizzát ettünk, azt mondta az a legjobb. Igaza volt. Azóta is arra vágyok...

Aztán összefutottunk Kimmy-ékkel, akik szintén a városban voltak. Velük dumáltunk kicsit, aztán hazajöttünk. Vettünk rendes pizzát, meg mindenfélét, aztán itthon moziestet tartottunk. Nagyon imcsizem ezt a lányt, nagyon aranyos volt végig, kicsit féltem tőle, hogy a hiperangol akcentusa miatt alig fogom megérteni, de büszke vagyok magamra, 90%-ot megértettem. Sőt visszahozta az én brit akcentusomat is, amit pedig Kimmy szerint már sikerült elhagynom... Mindegy, szeretem.
Aztán vasárnap mentünk a Cluster meeting-re, Peggy a koordinátorom vett fel minket kocsival, aztán eltévedtünk és vagy 2 órát kóvályogtunk az autópályán. De közben folyamatosan beszélgettünk, úgyhogy annyira nem volt uncsi. Kérdezték, hogy én mit akarok csinálni, ha letelik az évem, mondtam, hogy hosszabbítani és Californiába menni. Peggy erre tiszta meglepődött és mondta, hogy szívesen segít, mert ő ott ismeri a koordinátorokat, és szuper ajánlólevelet is ír, hogy tuti találjak családot. Lol. Én meg már majdnem (csak majdnem!!) lemondtam róla, mivelhogy tudom, hogy mindenki oda akar menni, és baromi nehéz bekerülni... De akkor ezek szerint tényleg megtörténik... El se hiszem...
Mivel késve értünk a meetingre, lemaradtunk az almás pite-sütésről, de nincs gáz, azért ettünk a többiekéből... Igazából pont jókor értünk oda, így nem kellett megdolgoznunk érte... :D
A meetingen egyszer csak odajött hozzám egy lány, akivel még nem találkoztam, pedig már több, mint egy éve itt van, csak nem jött a meetingekre, és megkérdezte, hogy én vagyok az új lány a Diana helyett? Mivel, ő ismerte, állítólag legjobb barik voltak. Bocs. Aztán beszélgettünk róla, és kiderült, hogy én tökre elvoltam tájolva, nagyon nem volt tökéletes a helyzet itt vele, nem volt boldog itt, és félúton új családhoz akart menni, csak nem segítettek neki... Érdekes... Én meg azt hittem, hogy mennyire imádták egymást és milyen nehéz betöltenem a helyét... Na köszi... Úgyhogy megadta Diana email-jét, hogy kérdezzek nyugodtan. Meglesz az tuti...