Az utazás eléggé normálisan lezajlott, bár a fuvar, aminek JFK-re ki kellett volna vinnie, nem jött, úgyhogy 40 percig fagyoskodtam a -10 fokban (fuck you SuperShuttle) New Yorkban... Frida, a svéd barim nagyon édi volt, kivitt az állomásra még Huntingtonban, könnyes búcsút vettünk, na az nehéz volt. Meg a buzi táskáim is... Repülőn se haltam meg, csak majdnem, de összeszedtem egy barit, aki egészen Budapestig jött velem, és terelte a figyelmemet. 0 percet aludtam. De még így is maxos energiával repültem apucim karjaiba a reptéren. Na az jó volt.
Persze nagyon örülök, hogy végre itthon lehetek, már nagyon magányosnak éreztem ott magam néha. Nem is a honvágy volt a probléma, hanem, hogy annyira magamra voltam utalva. Amikor megtudtam, hogy jönnöm kell haza, akkor is az volt az első gondolatom, hogy anyukámmal megbeszéljem... Hát azt nézhettem... Itthon hajnal 2-kor már senki se volt Skype-on... Szörnyű... Persze normális családnál én még maradtam volna végig, meg hát L A is kimaradt, de én már nem bírtam magam átvergődni még egy remach-en. Pláne, hogy az új koordinátoromon is éreztem, hogy "Jajj már megint veled van a probléma...?!" Nagyon szimpi volt a nő...
A probléma viszont az ezzel a hirtelen hazajövéssel, hogy én álmomban se gondoltam arra, hogy 6 hónapig még nekem bármit terveznem kell...! Gőzöm sincs, hogy mit kezdjek az életemmel... Tanuljak? Mit?! Dolgozzak? Mit?! Ez az igazi arculcsapás... Külföldre egyenlőre nem akarok menni, Amerikába meg valószínűleg sose... Nem azért, mert olyan nagyon rossz élmény lett volna, örülök, hogy kimentem, nagyon sok mindent láttam, megtapasztaltam, amit az itthoni barátaim valószínűleg sose fognak... Élveztem én a kint létet. Persze a pszichopata családoktól eltekintve... De Amerika annyira messze van, és annyira bonyolult a kijutás meg az ottlét is a nyominger európaiaknak, hogy nem éri meg. Gyönyörű, hatalmas, imádom, de egyszer elég volt.
Hiszem, hogy az élet valamiért engem itthon akart tudni. Ha ez a család nem lett volna, én már jöttem volna haza a másiktól is. De akkor még nagyon össze voltam törve, el voltam keseredve, hogy nekem nem sikerült az igazi amerikai álom. Arra kellett ez a plusz két hét, hogy összeszedjem magam, és onnan már nem szomorúan, hanem boldogan, feltöltődve jöttem haza.
Bár most még nem is gondolok rá, úgy tűnik nem tudok sokáig nyugton maradni, ha lesz még kaland, tudósítok, de egyenlőre vége van. Csocsesz.
Long live the Túró Rudi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése