In one piece

Egyben hazaértem, már egy hete, de eddig tartott, amíg összeszedtem magam, hogy írjak. Bocsesz!

Az utazás eléggé normálisan lezajlott, bár a fuvar, aminek JFK-re ki kellett volna vinnie, nem jött, úgyhogy 40 percig fagyoskodtam a -10 fokban (fuck you SuperShuttle) New Yorkban... Frida, a svéd barim nagyon édi volt, kivitt az állomásra még Huntingtonban, könnyes búcsút vettünk, na az nehéz volt. Meg a buzi táskáim is... Repülőn se haltam meg, csak majdnem, de összeszedtem egy barit, aki egészen Budapestig jött velem, és terelte a figyelmemet. 0 percet aludtam. De még így is maxos energiával repültem apucim karjaiba a reptéren. Na az jó volt.

Persze nagyon örülök, hogy végre itthon lehetek, már nagyon magányosnak éreztem ott magam néha. Nem is a honvágy volt a probléma, hanem, hogy annyira magamra voltam utalva. Amikor megtudtam, hogy jönnöm kell haza, akkor is az volt az első gondolatom, hogy anyukámmal megbeszéljem... Hát azt nézhettem... Itthon hajnal 2-kor már senki se volt Skype-on... Szörnyű... Persze normális családnál én még maradtam volna végig, meg hát L A is kimaradt, de én már nem bírtam magam átvergődni még egy remach-en. Pláne, hogy az új koordinátoromon is éreztem, hogy "Jajj már megint veled van a probléma...?!" Nagyon szimpi volt a nő...

A probléma viszont az ezzel a hirtelen hazajövéssel, hogy én álmomban se gondoltam arra, hogy 6 hónapig még nekem bármit terveznem kell...! Gőzöm sincs, hogy mit kezdjek az életemmel... Tanuljak? Mit?! Dolgozzak? Mit?! Ez az igazi arculcsapás... Külföldre egyenlőre nem akarok menni, Amerikába meg valószínűleg sose... Nem azért, mert olyan nagyon rossz élmény lett volna, örülök, hogy kimentem, nagyon sok mindent láttam, megtapasztaltam, amit az itthoni barátaim valószínűleg sose fognak... Élveztem én a kint létet. Persze a pszichopata családoktól eltekintve... De Amerika annyira messze van, és annyira bonyolult a kijutás meg az ottlét is a nyominger európaiaknak, hogy nem éri meg. Gyönyörű, hatalmas, imádom, de egyszer elég volt.

Hiszem, hogy az élet valamiért engem itthon akart tudni. Ha ez a család nem lett volna, én már jöttem volna haza a másiktól is. De akkor még nagyon össze voltam törve, el voltam keseredve, hogy nekem nem sikerült az igazi amerikai álom. Arra kellett ez a plusz két hét, hogy összeszedjem magam, és onnan már nem szomorúan, hanem boldogan, feltöltődve jöttem haza.

Bár most még nem is gondolok rá, úgy tűnik nem tudok sokáig nyugton maradni, ha lesz még kaland, tudósítok, de egyenlőre vége van. Csocsesz.

Long live the Túró Rudi!

I don't deserve happyness

Az elmúlt két hét eléggé leányálom-szerű volt. Rendesek a gyerekek, jófej az anyuka, sőt most hétvégén voltam már cluster meetingen is, ahol tökre összebarátkoztam a lányokkal, köztük két magyarral is... Szóval minden szupercsúcs, na persze...

Drága édes hostanyám most borította rám a bilit, hogy sorry, de rájöttünk, hogy nekünk nem kell au pair. Meg elmondta, hogy nem az én hibám, meg nem is keresnek másik au pairt, csak nem is engedhetik meg maguknak, meg annyira nincs is rá szükségük. Hát köszi... ezért érdemes volt idejönnöm...

Nem a drámaiasság miatt, de valószínűleg megyek haza. Nem nagyon van kedvem azon a stresszen megint átmenni, meg az ügynökség se fog örülni, hogy te? "Már megint??" Miért kell az ilyeneknek mindig velem történni??

Non je ne regrette rien

Most már nagyon örülök, hogy belementem a váltásba, egyik legjobb döntésem volt, mióta Amerikában vagyok. Bár még mindig az előző családot heverem ki lelkileg, és még most se nagyon hiszem el, hogy seggarc hostapu mekkora bunkó tudott lenni, az utolsó pillanatig, de már javul a helyzet. Kicsit fura azért itt is a helyzet, mert hogy ezek meg túl normálisak... Nem tudom, hogy fogok hozzászokni... :)

Szóval nagynehezen ideértem pénteken, még a fülemen is csomagok lógtak, szinte hihetetlen, hogy mindet épségben célba juttattam. A gyerekek szaladtak elém az állomáson, mivel hostanyci járatta a kocsit. Aztán elvittek étterembe vacsizni, tiszta jófejek voltak végig, kb olyanok, mint amilyennek megálmodtam őket. Szombaton átjöttek barik, aztán még vasárnap is étteremben ettünk, akkor már egy nagyobb csapattal. Durva, ezek több társasági életet éltek 4 nap alatt, mint az előzőek 4 hónap alatt...

Az a background story, hogy a gyerekek apukája 2 éve hirtelen meghalt szívrohamban, még mindig terápiára járnak emiatt. Hostanyci mondta, hogy készüljek fel a furcsaságokra... Öhm... az előzőek egyértelműbben furábbak voltak, minden szempontból. Aztán elkezdődtek a munkás hétköznapok, gondoltam, majd kibújik a szög a zsákból, mivel Donagiéknál is lehullott a cukormáz 1-2 nap után. De  nem. Még mindig normálisak. Anyuka fegyelmez, gyerekek önállóak. Hihetetlen... Kölykök is elég jófejek, bár szerintem most vagyok először olyan helyzetben, hogy 2 gyerek közül a fiú a szimpibb. Vicces, tisztelettudó, aranyos. A lány se rossz, kilométerekkel Nathanke előtt jár, de akkor is a fiú túl cuki.

A házuk is nagyon szép, gyönyörűen van berendezve és majdnem minden szobában van plazmatévé. New York City-től kb egy órára északon vagyunk, hatalmas au pair sereglet van körülöttem, már 2 magyart találtam is, 2 hét múlva szombaton találkozunk cluster meetingen, ami egy kosármeccs lesz.

LEHET ENNÉL TÖKÉLETESEBB???

Ja igen, nincs saját fürdőszobám...

Nightmare is over

Végre. Már ideje volt, hogy valami jó is történjen... Megtaláltam őket. Megyek Long Island-re.

3 a magyar igazság, nem? Már az elején tudnom kellett volna, hogy a harmadik lesz a befutó. Az első mucsaröcsögén, a második 4 gyerekkel, a harmadik tökéletesen... Long Island, csak anyuka és két gyerkőc, 10 és 11 évesek. Saját kocsi, nagy ház, kutyák, majdnem tengerparton. Kell ennél több??

Csak gondoltam, tudni akarnátok. Ezennel vége a b*zdmegezésnek is. :) Bocsesz, mennem kell pakolni!

VÉGRE!

Just being pessimistic...

"Minden jó, ha a vége jó. Ha még nem jó, akkor még nincs vége."

Próbálok eszerint gondolkozni. Egyre kevésbé sikerül. Persze folyamatosan mondogatom magamban, hogy "ha hazamegyek akkor is jó, mert akkor végre láthatok újra mindenkit", de mégis szörnyen érzem magam, ha erre gondolok... Úgy érzem, megbuktam. Hiszen az volt a terv, hogy 1 év az USA-ban, és az nem sikerült... Persze ez még csak feltételes mód, még mindig van 3 napom hátra... Hostcsalád persze már talált új szerencsétlent, ami meg még egy rúgás belém, hiszen akkor nyilván velem van a baj, ha nekik már sikerült... Aztán belegondolok, hogy örülne magában hostapám, ha tudná, hogy nekem haza kellet mennem, mert nem találtam senkit... "Haha a kis lúzer nem becsült meg minket... Most b*szhatja..." És ilyenkor megint feltámad bennem a maradhatnék...
Meg aztán arra is gondolok, hogy "akarok egyáltalán itt maradni"? Merthogy amíg minden izgalmas, rózsaszín meg tökszuper, addig eszembe se jutnak az otthoniak, de amikor minden elromlik, akkor (nevessetek csak nyugodtan) másra se vágyok, mint az anyukámra... Akivel tudom, hogy hazatértem után egy nap alatt összevesznénk, de ez innen baromira nem számít... Vagy az apukámra, aki megjavítanák a kib*szott laptopomat, amikor az b*szakszik, vagy a hugicámra, vagy a nagymamira, vagy a kiskutyámra.... Vagy csak egy kib*szott Túró Rudira... Még az is segítene... Innen ilyen helyzetben minden másképp fest.
Ilyenkor döbbenek csak rá, hogy mennyire egyedül vagyok idekinn... Mennyire magamra vagyok utalva... És pont ezt nem akarom, pont ezért akarok hazamenni most már... Jóbarik vannak, akiknek el lehet sírni, de tenni egyik se tud semmit... Szerencsére itt van nekem Peggy, aki mindig felnyomja az önbizalmamat az egekbe, de ha annyira űberkirály vagyok, akkor miért nem találok családot magamnak???

3 nap...

West coast??

Hostanyu 5 napon belül kétszer kért meg, hogy beszéljünk még a maradásomról. Azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar rájönnek mit veszítenek. Mondtam neki, hogy így jártál. Én nem csináltam semmit rosszul és nem is fogok változni. Pont. Mondta jó...

Amúgy egészen elviselhetőek a napok, ügyes szervezéssel 4 napig ki tudtam kerülni az együtt vacsorázást is, bár ma már nem biztos, hogy sikerül. Hostapám nem kerül az utamba, hostanyám extra kedves, még a gyerekek is egészen normálisak. Végre elmondták nekik, hogy megyek, méghozzá a nyugati partra, utazgatni... Én? Nyugati part? UTAZGATNI?! Tehát gyakorlatilag az én hibám, hogy fel lesznek rúgva a hétköznapjaik... Köszi...

Egyébként már nagyjából az összes barim is tudja, hogy elmegyek, Kimmy nagyon jófej volt, pénteken rámírt, hogy "10 perc múlva ott vagyunk és felveszünk!"... Naná, hogy mentem. A hostanyukáival, meg a kis tündércukormackó Macyvel jöttek, és elvittek a Chilly's-be, ahol megettem életem első igazi amerikai hamburgerét. Annyira imádom őket, miért nem bírok én is egy ilyen családot kifogni?! Aztán visszamentünk hozzájuk, és kb 1 óra múlva Alináék felvettek minket, és elmentünk fagyizni. Sztem már 1 hónapja azt kellett volna híresztelnem, hogy megyek el, talán már akkor mindenki ilyen jófej lett volna velem... :D:D

Aztán szombaton jött Peggy, a koordinátorom, és elvitt vezetni, mivel a kövi családnál már vezetni is akarok, és nem gyakoroltam 4 hónapja, automata autón meg aztán egyáltalán nem. Teljesen jól ment. Egyáltalán nem paráztam, és minden tudás visszajött 1-2 perc alatt. Perce a bal lábammal rugdostam kicsit az autó oldalát, amikor kerestem a kuplungot de ennyi... :) Peggy is azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és nem lesz semmi gáz. :)

Oh és máris van egy ajánlatom, egy családtól, nem is olyan messze, de nem hiszem, hogy ráharapok. 3 gyerek, anyuka otthonról dolgozik, és nem lehet vezetni... Oh és kinn van Mucsaröcsögén... :S

Remach it is then...

Betelt a cérna, elszakadt a pohár. Mármint náluk, én még lehet bírtam volna... Annyira ügyesen lebeszéltem magam a családcseréről alig egy hete, mire ezek most arra kényszerítenek, hogy mégis menjek. Habár idézem: "Fantasztikus ember és csodás au pair " vagyok, ez nem elég. Mint kiderült egy kis benyalás hostapunak nem ártott volna...

Alig két napja ilyenkor elhívtak, hogy beszélgessünk kicsit, ami végülis abból állt, hogy hostapu, drága, elmondta, hogy őt mennyire bántja, hogy nem kommunikálok vele, meg lerázom magamról a kritikáit... Jajj, meg ne sajnáljalak. Valóban azt gondolom róla, hogy egy kicsinyes, beképzelt, hatalommániás, hímsoviniszta lúzer, de ettől függetlenül én mindig udvarias voltam, és követtem az utasításait, akármennyire hülyének tartottam őket. Csak példának, beszólt, mert a cukrosüvegből kivettem a kiskanalat, anélkül hogy tudtam volna, hogy az egy speckó kanál (ami tökugyanúgy néz ki mint a többi...), aminek bizony abban a kib*szott üvegben kell dekkolnia... És én nem röhögtem a képébe, amiért minimum tapsot érdemlek, és soha többet el nem mozdítottam. Vagy volt, hogy belekötött valamibe, majd én elmondtam, hogy miért úgy csináltam, mire ő: "Engem nem az érdekel, hogy miért csináltad, hanem az, hogy úgy csináld, ahogy én mondom!!!" Ez konkrétan egy csirkelevesre vonatkozott. Tudom, komoly ügy... Konkrétan azt várja el tőlem, hogy vakon kövessem az utasításait, gondolkodás nélkül. Nyilván nem gyerekneveléssel kapcsolatosat, olyat soha nem adott (mivel ebben a témában kérdés nélkül jobban állok), hanem csak ilyen szörnyű hibák miatt, mint pl egy rossz módon vágott paprika... Komolyan, szégyellem magam... Majd a beszélgetés végén kérdezte, hogy tudok e változtatni, vagy hívjuk a Peggyt. "Hívjuk."

Szóval Peggy jött, tegnap este, kicsit beszéltünk együtt, gyakorlatilag csak annyit, hogy mind váltani akarunk, majd lejöttünk a szobámba. Megölelgetett, majd kérte, hogy mondjam el az én verziómat. Ő már beszélgetett velük nélkülem, állítólag hostanyu mondta, hogy ő nagyon szeret engem, meg szuper vagyok a kölykökkel is, főleg Nathannel, hiszen én vagyok az első au pair(pedig volt egy pár), akivel végre jól kijött (!!!). Hostapu viszont mondta, hogy nem lehet velem kommunikálni. Nyilván. Mekkora tuskó már ez az ember, akinek fontosabb az, hogy én feltétel nélkül istenítsem őt, mint hogy jól bánok a baromi neveletlen és kezelhetetlen szeme fényével?! Idióta, komolyan. Nagyjából elmondta, hogy mi fog történni, hogy legalább 2 hétig itt kell maradnom, és hogy én egy nagyon csodás képességekkel megáldott au pair vagyok, és biztos benne, hogy találok jobb családot. Az lehet, de lesznek ott ilyen jó barátaim? Találok magyarokat? Nagyváros mellett lakok majd? Most, hogy már ilyen jól bekuckóztam magam ide, akkor kell kidobjanak... A vicc része az, hogy ott voltam, amikor Peggy kitöltette velük a következő au pairre vonatkozó papírt, és arra a kérdésre, hogy milyen au pairt akarnak, azt mondták, "olyat, akinek 10/10es az angolja, és jól kijön majd Nathannel."

B*sszátokmeg, most szabadultok meg tőle...