Non je ne regrette rien

Most már nagyon örülök, hogy belementem a váltásba, egyik legjobb döntésem volt, mióta Amerikában vagyok. Bár még mindig az előző családot heverem ki lelkileg, és még most se nagyon hiszem el, hogy seggarc hostapu mekkora bunkó tudott lenni, az utolsó pillanatig, de már javul a helyzet. Kicsit fura azért itt is a helyzet, mert hogy ezek meg túl normálisak... Nem tudom, hogy fogok hozzászokni... :)

Szóval nagynehezen ideértem pénteken, még a fülemen is csomagok lógtak, szinte hihetetlen, hogy mindet épségben célba juttattam. A gyerekek szaladtak elém az állomáson, mivel hostanyci járatta a kocsit. Aztán elvittek étterembe vacsizni, tiszta jófejek voltak végig, kb olyanok, mint amilyennek megálmodtam őket. Szombaton átjöttek barik, aztán még vasárnap is étteremben ettünk, akkor már egy nagyobb csapattal. Durva, ezek több társasági életet éltek 4 nap alatt, mint az előzőek 4 hónap alatt...

Az a background story, hogy a gyerekek apukája 2 éve hirtelen meghalt szívrohamban, még mindig terápiára járnak emiatt. Hostanyci mondta, hogy készüljek fel a furcsaságokra... Öhm... az előzőek egyértelműbben furábbak voltak, minden szempontból. Aztán elkezdődtek a munkás hétköznapok, gondoltam, majd kibújik a szög a zsákból, mivel Donagiéknál is lehullott a cukormáz 1-2 nap után. De  nem. Még mindig normálisak. Anyuka fegyelmez, gyerekek önállóak. Hihetetlen... Kölykök is elég jófejek, bár szerintem most vagyok először olyan helyzetben, hogy 2 gyerek közül a fiú a szimpibb. Vicces, tisztelettudó, aranyos. A lány se rossz, kilométerekkel Nathanke előtt jár, de akkor is a fiú túl cuki.

A házuk is nagyon szép, gyönyörűen van berendezve és majdnem minden szobában van plazmatévé. New York City-től kb egy órára északon vagyunk, hatalmas au pair sereglet van körülöttem, már 2 magyart találtam is, 2 hét múlva szombaton találkozunk cluster meetingen, ami egy kosármeccs lesz.

LEHET ENNÉL TÖKÉLETESEBB???

Ja igen, nincs saját fürdőszobám...

Nightmare is over

Végre. Már ideje volt, hogy valami jó is történjen... Megtaláltam őket. Megyek Long Island-re.

3 a magyar igazság, nem? Már az elején tudnom kellett volna, hogy a harmadik lesz a befutó. Az első mucsaröcsögén, a második 4 gyerekkel, a harmadik tökéletesen... Long Island, csak anyuka és két gyerkőc, 10 és 11 évesek. Saját kocsi, nagy ház, kutyák, majdnem tengerparton. Kell ennél több??

Csak gondoltam, tudni akarnátok. Ezennel vége a b*zdmegezésnek is. :) Bocsesz, mennem kell pakolni!

VÉGRE!

Just being pessimistic...

"Minden jó, ha a vége jó. Ha még nem jó, akkor még nincs vége."

Próbálok eszerint gondolkozni. Egyre kevésbé sikerül. Persze folyamatosan mondogatom magamban, hogy "ha hazamegyek akkor is jó, mert akkor végre láthatok újra mindenkit", de mégis szörnyen érzem magam, ha erre gondolok... Úgy érzem, megbuktam. Hiszen az volt a terv, hogy 1 év az USA-ban, és az nem sikerült... Persze ez még csak feltételes mód, még mindig van 3 napom hátra... Hostcsalád persze már talált új szerencsétlent, ami meg még egy rúgás belém, hiszen akkor nyilván velem van a baj, ha nekik már sikerült... Aztán belegondolok, hogy örülne magában hostapám, ha tudná, hogy nekem haza kellet mennem, mert nem találtam senkit... "Haha a kis lúzer nem becsült meg minket... Most b*szhatja..." És ilyenkor megint feltámad bennem a maradhatnék...
Meg aztán arra is gondolok, hogy "akarok egyáltalán itt maradni"? Merthogy amíg minden izgalmas, rózsaszín meg tökszuper, addig eszembe se jutnak az otthoniak, de amikor minden elromlik, akkor (nevessetek csak nyugodtan) másra se vágyok, mint az anyukámra... Akivel tudom, hogy hazatértem után egy nap alatt összevesznénk, de ez innen baromira nem számít... Vagy az apukámra, aki megjavítanák a kib*szott laptopomat, amikor az b*szakszik, vagy a hugicámra, vagy a nagymamira, vagy a kiskutyámra.... Vagy csak egy kib*szott Túró Rudira... Még az is segítene... Innen ilyen helyzetben minden másképp fest.
Ilyenkor döbbenek csak rá, hogy mennyire egyedül vagyok idekinn... Mennyire magamra vagyok utalva... És pont ezt nem akarom, pont ezért akarok hazamenni most már... Jóbarik vannak, akiknek el lehet sírni, de tenni egyik se tud semmit... Szerencsére itt van nekem Peggy, aki mindig felnyomja az önbizalmamat az egekbe, de ha annyira űberkirály vagyok, akkor miért nem találok családot magamnak???

3 nap...

West coast??

Hostanyu 5 napon belül kétszer kért meg, hogy beszéljünk még a maradásomról. Azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar rájönnek mit veszítenek. Mondtam neki, hogy így jártál. Én nem csináltam semmit rosszul és nem is fogok változni. Pont. Mondta jó...

Amúgy egészen elviselhetőek a napok, ügyes szervezéssel 4 napig ki tudtam kerülni az együtt vacsorázást is, bár ma már nem biztos, hogy sikerül. Hostapám nem kerül az utamba, hostanyám extra kedves, még a gyerekek is egészen normálisak. Végre elmondták nekik, hogy megyek, méghozzá a nyugati partra, utazgatni... Én? Nyugati part? UTAZGATNI?! Tehát gyakorlatilag az én hibám, hogy fel lesznek rúgva a hétköznapjaik... Köszi...

Egyébként már nagyjából az összes barim is tudja, hogy elmegyek, Kimmy nagyon jófej volt, pénteken rámírt, hogy "10 perc múlva ott vagyunk és felveszünk!"... Naná, hogy mentem. A hostanyukáival, meg a kis tündércukormackó Macyvel jöttek, és elvittek a Chilly's-be, ahol megettem életem első igazi amerikai hamburgerét. Annyira imádom őket, miért nem bírok én is egy ilyen családot kifogni?! Aztán visszamentünk hozzájuk, és kb 1 óra múlva Alináék felvettek minket, és elmentünk fagyizni. Sztem már 1 hónapja azt kellett volna híresztelnem, hogy megyek el, talán már akkor mindenki ilyen jófej lett volna velem... :D:D

Aztán szombaton jött Peggy, a koordinátorom, és elvitt vezetni, mivel a kövi családnál már vezetni is akarok, és nem gyakoroltam 4 hónapja, automata autón meg aztán egyáltalán nem. Teljesen jól ment. Egyáltalán nem paráztam, és minden tudás visszajött 1-2 perc alatt. Perce a bal lábammal rugdostam kicsit az autó oldalát, amikor kerestem a kuplungot de ennyi... :) Peggy is azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és nem lesz semmi gáz. :)

Oh és máris van egy ajánlatom, egy családtól, nem is olyan messze, de nem hiszem, hogy ráharapok. 3 gyerek, anyuka otthonról dolgozik, és nem lehet vezetni... Oh és kinn van Mucsaröcsögén... :S

Remach it is then...

Betelt a cérna, elszakadt a pohár. Mármint náluk, én még lehet bírtam volna... Annyira ügyesen lebeszéltem magam a családcseréről alig egy hete, mire ezek most arra kényszerítenek, hogy mégis menjek. Habár idézem: "Fantasztikus ember és csodás au pair " vagyok, ez nem elég. Mint kiderült egy kis benyalás hostapunak nem ártott volna...

Alig két napja ilyenkor elhívtak, hogy beszélgessünk kicsit, ami végülis abból állt, hogy hostapu, drága, elmondta, hogy őt mennyire bántja, hogy nem kommunikálok vele, meg lerázom magamról a kritikáit... Jajj, meg ne sajnáljalak. Valóban azt gondolom róla, hogy egy kicsinyes, beképzelt, hatalommániás, hímsoviniszta lúzer, de ettől függetlenül én mindig udvarias voltam, és követtem az utasításait, akármennyire hülyének tartottam őket. Csak példának, beszólt, mert a cukrosüvegből kivettem a kiskanalat, anélkül hogy tudtam volna, hogy az egy speckó kanál (ami tökugyanúgy néz ki mint a többi...), aminek bizony abban a kib*szott üvegben kell dekkolnia... És én nem röhögtem a képébe, amiért minimum tapsot érdemlek, és soha többet el nem mozdítottam. Vagy volt, hogy belekötött valamibe, majd én elmondtam, hogy miért úgy csináltam, mire ő: "Engem nem az érdekel, hogy miért csináltad, hanem az, hogy úgy csináld, ahogy én mondom!!!" Ez konkrétan egy csirkelevesre vonatkozott. Tudom, komoly ügy... Konkrétan azt várja el tőlem, hogy vakon kövessem az utasításait, gondolkodás nélkül. Nyilván nem gyerekneveléssel kapcsolatosat, olyat soha nem adott (mivel ebben a témában kérdés nélkül jobban állok), hanem csak ilyen szörnyű hibák miatt, mint pl egy rossz módon vágott paprika... Komolyan, szégyellem magam... Majd a beszélgetés végén kérdezte, hogy tudok e változtatni, vagy hívjuk a Peggyt. "Hívjuk."

Szóval Peggy jött, tegnap este, kicsit beszéltünk együtt, gyakorlatilag csak annyit, hogy mind váltani akarunk, majd lejöttünk a szobámba. Megölelgetett, majd kérte, hogy mondjam el az én verziómat. Ő már beszélgetett velük nélkülem, állítólag hostanyu mondta, hogy ő nagyon szeret engem, meg szuper vagyok a kölykökkel is, főleg Nathannel, hiszen én vagyok az első au pair(pedig volt egy pár), akivel végre jól kijött (!!!). Hostapu viszont mondta, hogy nem lehet velem kommunikálni. Nyilván. Mekkora tuskó már ez az ember, akinek fontosabb az, hogy én feltétel nélkül istenítsem őt, mint hogy jól bánok a baromi neveletlen és kezelhetetlen szeme fényével?! Idióta, komolyan. Nagyjából elmondta, hogy mi fog történni, hogy legalább 2 hétig itt kell maradnom, és hogy én egy nagyon csodás képességekkel megáldott au pair vagyok, és biztos benne, hogy találok jobb családot. Az lehet, de lesznek ott ilyen jó barátaim? Találok magyarokat? Nagyváros mellett lakok majd? Most, hogy már ilyen jól bekuckóztam magam ide, akkor kell kidobjanak... A vicc része az, hogy ott voltam, amikor Peggy kitöltette velük a következő au pairre vonatkozó papírt, és arra a kérdésre, hogy milyen au pairt akarnak, azt mondták, "olyat, akinek 10/10es az angolja, és jól kijön majd Nathannel."

B*sszátokmeg, most szabadultok meg tőle...

Unforgettable

Soha nem fogom elfelejteni az első és valószínűleg egyetlen new yorki szilveszteremet. Nem mintha nem élveztem volna, de a hidegen és a leírhatatlan tömegen kívül más is problémás volt...

Már azt is nehezen hiszem el, hogy minden megtervezett dolog összejött. Semmit se hagytam otthon, elértem a buszt, megtaláltam a barátokat New Yorkban, és a hostelben is volt wifi... Sőt, ahogy leszálltam a buszról, rögtön elkezdett hullani a hó, ami azért megalapozta a hangulatot. Rengetegen voltak, a Times Square közelében már 3 körül is nehéz volt közlekedni. Megtaláltuk egymást, konkrétan eljátszottuk az egymással a szemben állunk és a telefonba mondjuk, hogy"dehát én is itt vagyok, miért nem látlak?? "-jelenetet, aztán megörültünk, mikor leesett... Aline-n kívül az ő au pair barijával, Andrea-val, és Pablo-val, a hostelben megismert sráccal lógtunk egy kicsit, majd hazamentünk a hostelbe. Azt imádom a hostelekben, hogy mennyiféle helyről vannak ott emberek, pl 5 percet beszéltem egy szomáliai lánnyal, mielőtt elindult a reptérre, de egy argentin srácot is megismertem, aki odavan Budapestért. Ennyi.

Aztán 6 körül elkezdtünk készülődni, majd 8 körül -immár gyönyörűen-elindultunk. Rengeteg (nem tudom elégszer hangsúlyozni) ember volt az utcán, sok útszakasz le is volt zárva, és több száz rendőr ügyelt az utakon. Kordonok is voltak meg minden. Az volt a jó, hogy akinek volt jegye valamelyik helyre, azt továbbengedték, míg a többiek csúnyán néztek. Megtaláltuk a night clubot (Liberty Theater), majd röpke 1 óra várakozás után be is engedtek. Még sorbanálláskor megbeszéltük, hogy mi ki nem jövünk megnézni a ball drop-ot ebbe a hidegbe, úgyhogy dekár hogy nem fogjuk látni a gömböt, mikor az egyik srác a sorban felvilágosított, hogy ott van mögöttünk... Gyorsan lefotóztuk.

(Bogi, Andrea,Aline, és a ball, ott fenn)

Aztán végre beértünk a helyre, akkor gyorsan ittunk is egyet, majd még egyet. A hely egészen rendben volt, mondjuk nem egy Morrison's, mert pl: csak egy táncparkett volt, egyfajta zenével, de azzal szerencsére 80%-ban egyetértettem. Meg a pia is ingyen volt, úgyhogy mi problémám lett volna?? Úgy a ötödik vodka-akármi után abbahagytam a számolást...
Az első igen nagy melléfogás az volt, hogy amikor éjfél előtt rámjött a pissslanthatnék, és beálltunk a sorba majd végre bejutottam a fülkébe, és megkönnyebbültem, akkor hallottam meg, hogy "3...2...1... HAPPYNEWYEAR!!!"
 -_-" Igen, a vécén ülve ünnepeltem az újévet...
A második melléfogást úgy 15 perc múlva követtem el, amikor Andreával visszaindultunk a parkettre, és belefutottunk Aline-be, aki akkor jött vissza a bárból, és mondta, hogy megy ő is a slozira, mi meg ahelyett, hogy elkísértük volna (mivel már ő is nehezen koordinálta magát) inkább mondtuk, hogy jó majd a parketten talizunk! Na ekkor láttuk utoljára... Még beletelt egy 20 percbe, mire rájöttünk, hogy már túl sok ideje nincs velünk, ez a kép a keresés elkezdése előtt 1-2 perccel készült:

Na gyorsan kijózanodtunk. Körbementünk vagy 100X a helyen, megkérdeztünk mindenkit, bemondattuk a nevét a DJ-vel, mutogattuk a képét, sőt még a néhány órával azelőtt megismert srácokkal is őt kerestettük, de semmi. Az üzenetekre nem válaszolt, a telefont nem vette fel... Kicsit pánikoltunk csak... Najó én nagyon... Majd 3 óra körül írt 1 sms-t, hogy: "Queens Kórház". Hát ez valahogy nem nyugtatott meg. Gyorsan kikértük a kabátunkat, ami számomra elég nehezen ment, mivel mindenem (telefon, pénztárca, és a ruhatár biléta) az eltűnt lánynál volt... A kisírt szemem és a "lécciléccilécci" csodával határos módon mégis meggyőzte őket. Mielőtt elindultunk volna a hostelből, az ott megismert egyik helyi 30as srác (a neve Jesus... kicsit vicces) mondta, hogy "tegyétek el a számomat és ha bármi baj van, hívjatok!" HONNAN TUDTA?!?! Na az ő száma is az eltűnt lánynál volt. Szóval kitaláltuk, hogy visszamegyünk a hostelbe, megtaláljuk Jesus-t és ő majd segít. A metrón megkérdeztünk egy nőt, hogy tudja-e hol van az a kórház, azt mondta nem, majd elmagyaráztatta velünk, hogy mi a bajunk. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy ki van zárva, hogy odavitték volna, mivel az New York másik végén van, és az se biztos, hogy ő írta az sms-t, és szerinte hívjuk azonnal a rendőrséget, hogy minél hamarabb elkezdjék keresni... Na ez se nyugtatott meg... Csak érjünk vissza a hostelbe, Jesus majd tudja mit tegyünk!! Nagysokára visszaértünk, de ő nem volt sehol. Kérdezgettük hol van, majd az egyik srác (a budapestimádó), mondta, hogy az eltűnt lány hívta őt, és azóta nincs itt. Megpróbáltuk megint hívni, akkor Jesus vette fel és mondta, hogy elment érte a kórházba, és már jönnek haza taxival. Ideges várakozással teli 20 perc következett, majd megérkeztek, a csajnak semmi látható külsérelmi nyoma nem volt, és nem is nagyon emlékezett semmire, még arra se amikor utoljára beszélt velünk. Csak annyi derengett, hogy az utcán volt, aztán valami japán lány tuszkolta fel a mentőre, majd a kórházban kérdezgették. Ennyi.

Másnap reggel (4 órával később...), néhány óra alvás után mind egy fokkal jobban éreztük magunkat, de rajta látszott, hogy nagyon megviselte. Mondjuk minket is. Eléggé gyötörte a bűntudat, és én is haragudtam rá (mi a tökömért nem bírt annyit írni, hogy "nyugi nem haldoklok" vagy valami) de láttam, hogy amilyen sz*rul ő érzi magát, azon én már nem akarok rontani... Mivel hármunk közül ő a legrendezettebb, legmegbízhatóbb, legnyugisabb, ki gondolta volna?!

Most, így 2 nap elteltével, már könnyebb róla írni, de aznap nagyon szörnyen éreztem magam. Talán egy év múlva már vicces is lesz...