X-mas experience

Mennyire jó döntést hoztam már! Ennél jobban nem is nagyon telhetett volna a (családom nélkül töltött) Karácsony! Bár kicsit máshogy alakult, mint ahogy terveztem...
Tisztára abban a hitben voltam, hogy egy csendes kis vacsi lesz, a nagyszülőkkel meg a félmagyar családdal. Hát nem így lett... Mivel Michaelnek, a magyar nő férjének, van 4 testvére, azoknak mind van párjuk, meg minimum 3 gyerekük is... Na ezek mind ott voltak... Saccra úgy 50 ember. Mire mindet végigüdvözöltem, elment egy 40 perc. Azzal ijesztgettek, hogy a végén visszakérdezik a neveket. Kb 5öt tudnék megnevezni, szerintem az már teljesítmény. De egyébként volt ott minden, kaja, pia, kiabálás, rengeteg ajándék, vicces hagyományok. Félmagyar kiscsajok nagyon édesek voltak, mint mindig. Nagymama egyedül főzött mindünkre, és az egész a nagyszülők 3 szobás panelében történt. Imádtam minden percét!

Mennyivel jobb volt ez, mint hogy átszenvedtem volna még egy kínmosolyos vacsorát a hostcsaláddal... Pláne, hogy hostapu, kis szünet után megint többnyire bunkó, hostanyu meg általában nem szól semmit, kivéve a múltkor, amikor este lejött, bekopogott, és gyakorlatilag azt mondta, hogy tudja, hogy a papa mennyire hülye, de nem tud ellene tenni... Köszi, nagy segítség...

Oh és angliai hostanyám, Sammy rámírt, hogy Márciusban költöznek amcsiba, jaésamúgy jön a második gyerek Áprilisban... ööö, izé...

Amúgy mi lesz holnap? Jah semmi különös, csak MEGYEK NEW YORKBA SZILVESZTEREZNI!!! Á nem vagyok izgatott kicsit se, milyen fura lenne már az??

Feeling lonely...

Igen. Visszaértek. Életemben először imádkoztam azért, hogy legyen valami gikszer a repülővel, hogy később jöjjenek... Odáig nem mentem, hogy a lezuhanást kívánjam, nem vagyok én gonosz, de azért egy kis késés, vagy járattörlés jól esett volna...

Minden visszatért a régibe, mármint minden rossz. Mondjuk a kölykök talán kicsit közelebb kerültek hozzám, de ezen kívül ugyanaz. Pedig milyen szabadnak éreztem magam néhány napig!

Na mindegy. Ezen a héten volt a múltkori cluster meeting esőnapja, úgyhogy megint sütni kellett, ezúttal nem álltam neki a zserbónak, nem őrültem meg, csak egy "egyszerű" kis magyaros almás pitét dobtam össze. Ez is beletelt két órámba, és a kezemet is megégettem (sütőkesztyű a tepsi kivételéhez? Minek?!) de azért megérte. Mindenki imádta, az összes elfogyott! :)

A meeting egyébként nagyon jó volt, jókat ettünk, beszélgettünk, ajándékoztunk. Mondjuk 2 dolog miatt egy kis depresszió-szagú volt: 1.: 2 lánynak is ez volt az utolsó meetingje, mindketten mennek haza, 2.: az egyik au pair házában tartottuk, akinek annyival jobb helye van... Hatalmas ház, 2 plazmatévé minden szobában, billiárd, csocsó, stb... Blöehh...

Utána hivatalos voltam a magyar bari családhoz Jézuskázni, ott voltak az amerikai nagyszülők is akik, nagyon rendik, ettünk svéd kaját, kaptam ajándékot. Meg egy meghívást 25.-ére a nagyszülők házába, karácsonyi vacsira. Ennyi. Megyek! Annyival normálisabbak ezek az emberek, és szerintem megérdemlem azt, akármennyire is rosszul esik a host családnak, hogy olyan emberekkel töltsem az első családomtól távoli Karácsonyt, akikkel jól érzem magam, nem?! Ma jött rám igazából a depi emiatt, most nagyon haza akarok menni... Tudom, én hoztam a döntést meg minden, de hiába, annyira sz*r tudni, hogy otthon mindenki készülődik nagyba, én meg még lehet, hogy Skype-ra se tudok majd felmenni beszélni velük, mivel dolgozok...

GYERTEK ÉRTEM!!!

Minimal expectations...

Nem sokat vártam el ettől a néhány naptól, amíg host szülők távol vannak, talán csak annyit, hogy mindenki életben legyen mire hazajönnek. Az sikerült. Még annál több is...

Mint kiderült, a kölykök teljesen normálisak is tudnak lenni, ki gondolta volna?? Teljesen kezelhetőek voltak, hallgattak rám, csinálták amit mondtam. Szinte hihetetlen volt ez az elmúlt néhány nap, mintha két teljesen új gyerekkel lettem volna összezárva... Meg a nagymamival. Aki néha lehet, hogy pain in the ass volt, merthogy akárhányszor bekerültem a látóterébe, annak minimum 20-25 perces csevej lett a vége vagy hogy, nem csak hogy segítség nem volt, de még őt is nekem kellett kiszolgálnom, meg ugye az angolul nem tudásának is voltak jelentős hátrányai, mint pl, hogy 10X megkérdezett valamit... De aztán meg beszéltünk Skype-on a szülőkkel és mondta nekik, hogy mennyire jól bánok a gyerekekkel (ez még lehet később jól fog jönni...), meg a szemembe is mondta, hogy látja milyen jóban vagyok Nathennel (?!), pedig ő ismerte az előző au paireket is, és azok nem voltak barik vele egyáltalán, meg volt, hogy 452X megköszönt valamit (pl, hogy elmosogattam...) és harmadik napon már a lányának nevezett és azt mondta, hogy szeret...

Nathan is normálisabb volt mint általában, sőt. Itta a szavaimat, bújt hozzám, nem (nagyon) ordibált vagy rohangált össze-vissza, teljesen kezelhető volt. Amikor mondtam, hogy most ezt csináljuk, azt csináljuk, akkor az volt és kész. Mint egy normál gyerek-szülő kapcsolatban... Bárcsak ilyen lenne ezután is... 3 napja esett a hó, úgyhogy tegnap is meg ma is kimentünk havazni, pedig először nem is akartak, aztán úgy élvezték, hogy kinn voltunk több, mint 2 órát... Ez lett az eredménye:

 (Csoda au pair mit tesz, ha a lánya hercegnő hómackót szeretne? Megcsinálja!)

(Nathan egyéni projektje: a tengeralattjáró hómacska)

Persze hulla vagyok, hiszen akármennyire tündérek, a meló azért kétszeres volt... Annyira jól éreztük magunkat, hogy Sara ma odáig jutott, hogy azt mondta: nem örül, hogy holnap hazajönnek a szülök, jobb lenne inkább néhány nap csak velem... Nekem is jobb lenne...

Day One

Vannak olyan pillanatok, sőt percek, amikor már úgy érzem, megyek pakolni, indulok haza. Az előző bejegyzés idején úgy gondoltam, most már jobb, most már nem feltétlen mennék. Az a néhány nap nagyon rossz volt, mostanában oké. Bár apuka rendszeresen kihúzza a gyufát, a gyerekek legalább nem annyira lehetetlenül hülyék... Be positive! :)

Nagyon készültem a hétvégi cluster meetingre, Karácsony-témában. Mondták, hogy mindenki hozza a nemzete karácsonyi sütijét, hát én kitaláltam, hogy életemben most először zserbót készítek. Mivel utálok élesztőt használni, meg réteges sütikkel vacakolni, biztos sikerre voltam ítélve... De hát ez a legegyszerűbb, a bejglinek nem állok neki... -_-" Sara segített, úgyhogy csak 2X annyi ideig tartott mint a receptben, alig 5-6 hibát vétettem, de végül meglett. És nem is rossz:

Aztán vasárnap reggel Peggy felhívott, hogy bocsesz, de állítólag esni fog a hó, és sokan autóval jönnek, úgyhogy most nem lesz meeting, majd talán máskor. Kinéztem, aztán baromira nem volt semmi hó, puffogtam is, hogy most ezért mit kell lemondani... Aztán Kimmy hívott, hogy ha úgysincs semmi dolgunk ma, akkor koccanjunk már Phillyben. 2 óra múlva mikor elindultam az állomásra, már kb 5-10 centis volt a hó, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar el akar állni. Akkor már értettem Peggy aggodalmát. Szóval koccantunk Kimmyvel meg Florral, aztán még hozzánkcsapódott Lisa is. Megjártuk a Karácsonyi Falut (olyan vásár ami otthon is mindig van a Moszkván meg az Örsön- de nincs kürtőskalács :((), mivel minden baromi drága volt, ezért csak niece-eknek vettem néhány gyönyörűt, aztán ettünk, ittunk, fényképezkedtünk, majd végül hazajöttünk. Ami kiderült: itt is leáll minden, ha leesik egy kis hó, ez nem magyar találmány! A vonatunk vagy fél órát késett, befele is meg visszafele is. 

Hétfőn pedig elkezdődött a 12 napos maratoni babysitting. Ma, szerdán, hostszülők elmentek spanyolba, 80 éves angolul nem beszélő nagymama ittvan, bulizunk! Ez az első nap mióta itt vagyok, hogy itthagytak minket. Még mind élünk. Kíváncsi vagyok mi lesz. Kövi hétfőn hazajönnek ugyan, de szabadnapom nem lesz kövi szombatig. Mondjuk legalább nem kell néznem hostapu fejét. Annak örülök... Mondom: POSITIVE!!

Surrended by idiots

Az "idióta" a legkedvesebb, legvisszafogottabb szó, azok közül, amiket az elmúlt néhány napban a családról gondoltam. Olyan lehetetlen helyzetekkel hoznak össze, amiket egyszerűen nem bírok felfogni.

Minden egyes családtagban egyre többet csalódok. Apuka, aki egy fucking bögre miatt olyan hisztit tud csapni, mint egy kétéves, és egyéb helyzetekben is a reális gondolkodás áll a legmesszebb tőle. Anyuka, aki mindenekelőtt, hozzáment ehhez a pasashoz, aki hagyja, hogy minden nap a saját családtagjai nézzék levegőnek, illetve, aki a fiacskája seggét olyan fényesre nyalja, hogy olyat én még nem láttam... Nathan, akire már nehezen találok nyomdapapírt tűrő szavakat, most így hirtelenjében a gerinctelen, a szemétláda és az "atyaipofontnagyonmegérdemlő" jutnak eszembe. Végül Sara, az egyetlen, mind közül, akit tiszta szívből szeretek, de ennek ellenére idiótának tartom, amiért nem áll ki magáért, és hagyja hogy a többi három porba tiporja, miközben Nathankét istenítik... IDIÓTÁK!!

Persze voltam én már ilyen helyzetben az életemben, de mindig voltak normális emberek is körülöttem, akikkel nyugodtan kibeszélhettem a mindennapokat. Hát most ilyen nincsen, max a blog (ami nagyon egyoldalú), a facebook (ami nem sokat segít), meg az au pairek (akiknek kb ugyanezek a problémáik, de túl ritkán látom őket).

Egyébkén Diana-val, az előző au pairrel, már több levelet is váltottunk. A lényeg, amit leszűrtem: ő utálta, váltani akart, és sose lesz jobb... Hát köszi. Sokra nem mentem vele, legfeljebb annyira, hogy most már tudom, hogy nem én vagyok a hülye. Na jó, ez azért segít. Végül is ő az egyetlen, akinek PONTOSAN ez volt az élete...

Akármilyen hülye is ez a család, minden mást el bírnék viselni, ha a 'Nathan veri Sara-t' probléma megoldódna... Anyám szerint túlságosan szívemre veszem a sorsát, nem az én gyerekem, egy fecske nem csinál nyarat, és 9 hónap múlva úgyis lelépek... De hát annyira kis szeretnivaló, és úgy a szívemhez nőtt...

Amíg a szülők nem gondolkodnak másként, úgyse nagyon tudok mit tenni, nem igaz? Költői kérdés, tudom a választ...

Thankful for being in America...

Mozgalmas egy hétvégénk volt, megint... Hulla voltam, megint... Panaszkodok, megint. Pedig jól éreztem magam. Megint.

Már szerdán elkezdődött, amikor csak fél napot voltak suliban, aztán csütörtökön folytatódott, amikor egyáltalán nem is mentek. Mivel Hálaadás volt. Kb az összes au pair barim szabin volt emiatt, mentek össze-vissza, ahova jólesett. Én nem. Nekem dolgozni kellett. Előző nap mondta hostanyu, hogy 10-4ig, mondom zsír. Aztán reggel felmentem, adtam kaját a kölyköknek, aztán mivel hostapu nagyon benne volt már a főzésben, és a gyerekek neki "segítettek" és engem senki le se tojt, gondoltam, lemegyek azt majd szólnak, ha végeztek és kellek. Hát nem úgy van az. Hostapu egyből: "Hova mész??" "Le." "Hát ma nem dolgozol?""De, csak úgy látom semmi szükség rám jelenleg.""De lehet, hogy 10 perc múlva már lesz. Sorry, de semmi értelme annak, hogy lent dolgozzál (haha... ezt vagy 5X elmondta... végig vigyorogva, mintha viccelne...). Ha unatkozol, hozzál magadnak könyvet, de nem mehetsz le..." Hát fenn maradtam, üldögéltem, és néztem ahogy főznek. Baromi sok értelme volt... -_-" Kb 2 óra múlva volt szükség rám legközelebb, amikor az egész házat elöntötte a füst... Mert mindig ez van, ha apuci főz. Egy ideig segítettem szellőztetni, aztán meguntam, és rávettem a kölyköket, hogy menjünk ki a parkba. Na az jó volt. Aztán hazaértünk és ők elmentek vásárolni. Aztán visszajöttek, én megfürdettem és felöltöztettem a gyerkőcöket, Sara-nak még a haját is befontam, mert kiderült számára, hogy képes vagyok rá, és azóta kéri. Végül 4kor megjöttek a nagyszülők (hostanyu oldaláról), aztán 6 körül már ettünk is. 

Előtte mindenkinek el kellett mondania, hogy miért hálás, én azt mondtam, azért, hogy itt lehetek. Nem jutott jobb hirtelen az eszembe... :D A kaja nem volt rossz, de az én anyukám fél kézzel jobbat tudna... No offence. De volt pite is meg fánk is (bolti persze), mivel Hannuka is van, ami azt jelenti, hogy minden nap fánk van vacsi után. Meg a kölykök is kapnak ajándékokat 8 napon keresztül. Nem mondom, de abból is látszik ki van feljebb a listán, hogy Nathan mindig 25 dolcsis videójáték kiegészítőket kap, Sara-nak meg 4-5 dolláros plüssökkel szúrják ki a szemét... De nem mondom...
Aztán pénteken végre szabim volt, még csak a házban se voltak. Én meg délután találkoztam Lisa-val, egy újabb német au pairrel, aki csak 1 hónapja van itt Wynnewoodban, és nagyon közel lakik. Dumáltunk vagy két órát, nagyon szimpi volt, valószínűleg együtt fogunk az egyik suliba járni.
Szombaton Aline elhívott, hogy menjünk el a philadelphiai börtönbe. Megnézni, nem beköltözni... 

(Műtő)

(Kutyut azért tartóztatták le, mert megölte a kormányzó feleségének kedvenc cicáját. Életfogytiglant kapott.)

(Al Capone cellája. Á nem kivételeztek vele, kicsit se...)

(Autó a cellában. Hogyan? Miért? Ki?)

(Fürdőszoba)

Aztán elsétáltunk még a nagy piacra is, ahol egy tündéri terepasztal volt megépítve.

Odafele úton pedig végre rátaláltam: