To be or not to be... an au pair again: Ginger, Pepper and Cinnamon

Túl vagyok itteni életem 3. munkanapján. Most már vonhatok le következtetéseket?

Beszélgetek néha a többi új au pair barátommal, és mindenki annyira de annyira boldognak tűnik... Nem mondom hogy én depis vagyok, de azért mindenképpen vannak rosszabb pillanatok és olyan hihetetlen számomra, hogy mindenki más 100%-ig elégedett... Bizonyára velem van a baj... Persze imádom őket, imádok itt élni, és vagy ezer okot fel tudnék sorolni, akár álmomból felkeltve is, hogy miért nem akarom ezt itt hagyni, de akkor is... Mondjuk senki mást nem köszöntött a város másnapi Beyoncé koncerttel...
Már három nap eltelt, három reggeli felkészítés, és három délutáni szórakoztatáson vagyunk túl... Nem tudom nem Angliához (a munkához, nem az országhoz) hasonlítani az egészet... Olyan szempontból nyilván jobb, hogy pl itt nem kell minden nap takarítanom. Meg az se hátrány, hogy nem kell megküzdenem azért, hogy barátokat szerezzek, mert az ügynökség ebben is segít. A minap járt itt Peggy, a local coordinator, aki majd szervezi a havi au pair talikat, meg úgy mindig ott lesz nekem a háttérben, ha segítség kell. Nagyon aranyos volt, oda volt meg vissza, hogy megismerhet, meg az angolomat is imádta... Amikor harmadszor említette meg, hogy mekkora szuperkirály vagyok, megmondtam neki, hogy már voltam egy évet Angliában... "Jaaaa akkor azééért...." Igen. Tiszta segítőkész volt, válaszolt mindenre, és megígérte, hogy összehoz a hozzám legközelebb lakó Kim nevű német au pairrel :) Meg az is kiderült, hogy egy másik LC-vel együtt tartja a havi talikat, pont azzal, akinél Chloe van (NY-i meetingről), szóval legalább havonta 1X látni fogjuk egymást.
Szeretetben sehol sincs az angliai családom, ehhez képest. Ha csak a szülőket veszem, akkora a kontraszt, hogy rossz belegondolni... Ezek ölelgetik, puszilgatják egymást. Megkérdezik egymás véleményét. A pasi még virágot is hozott a nőnek, alkalom nélkül! Szemétség ilyet mondani, tudom, de ezeken az is látszik, hogy szeretik a gyerekeket. Szegény Rheámnál ezt sose vettem észre... Minden apró hülye kérdésre válaszol apuka, történeteket mesél, a kislány egyenesen a Legnagyszerűbb Mesemondónak nevezte már többször is :) Meg kikérdezik a gyerekek véleményét is... Kész diliház... -_-"
Azoknak a bizonyos black momentjeimnek nagy részét a kissrácnak köszönhetitek. Folyton nyafog, semmi se jó neki úgy, kidumálja magát mindenből (már nem bírod hallgatni és feladod...), rohangál össze-vissza a lakásban, amikor meg kivinném a kertbe, hogy ott vezesse le, nehezen beszélhető rá, és kinn meg 10 perc múlva jön, hogy: "jaaajjj menjünk beeee". Hát még ezek után az olyan megjegyzései, arra hogy, jó akkor csinálok neked palacsintát reggelire az, hogy "na azt legalább meg tudod csinálni...?!" Menj anyádba... De neeem, Bogica szuper au pair, csak mosolyog, hogy persze!
A kiscsaj ennek kb szöges ellentéte. Mindenben benne van, amit mondok, persze csináljuk! Énekel, beszélget velem, bármire rá lehet beszélni, és már most látszik rajta, hogy kezd belémszeretni... Persze az érzés totál kölcsönös. Mindent elmesél, az összes pici játékának tudom a nevét (Ma a Spicy(fűszeres) pónik voltak terítéken: Ginger, Pepper és Cinnamon). Már kívülről tudja a Soft Kitty c dalt (BigBang) és már külön játékunk is van hozzá... Én annnnnyira de annnnnyira igyekszek ugyanúgy bánni mindkettőjükkel, de ugye értitek, hogy milyen nehéz?
De ma megvilágosodtam. Engem is meglepett. Egyszer csak jó volt... Ahogy ráeszméltem, egyből elkezdtem mentális jegyzeteket csinálni, de nem tudom lesz-e még valaha ilyen...
Az egész úgy kezdődött, hogy olyan 1 körül hirtelen egyedül lettem velük. "Na miccsináljunk?!" Kérdeztem mindent: játszótér? séta? rajzolás? társas? Hát nem találtam egyet se, ami mindkettőnek jó lett volna... Aztán valamelyik felvetette, hogy süssünk tortát. Gyorsan megkértük apa engedélyét, aztán belevágtunk. Laptop elő, receptkeresés. Ez is eltartott vagy 15 percig, mire találtunk valami olyat, amihez mindenünk van. Majd nekikezdtünk, én méricskéltem, ők keverték... Már ekkor is nagyon gyanús volt, hogy nem nagyon van veszekedés és mindenki mosolyog... Én aztán beleraktam a muffinformába és megsütöttem. Mire ez meglett, már vagy fél kg színes máz meg csillámos cukor várta a kicsikéket. Kipakoltam őket tányérra, ők meg nekiálltak a díszítésnek. Innen eltelt kb másfél óra, mikor először felnéztek. Addig néma elégedettség... Weird, isn't it? Nathan lett kész hamarabb, utána megint nekiindult, de aztán rábeszéltem, hogy Make n' brake-zen velem, azt úgy tűnik csípi. Az alapjáték neki már túl gagyi, most úgy játszottuk, hogy az egyikünknek valami nagyon nehezet kellett építenie, amit a másiknak le kellett másolnia... Azt a koncentrálást, amit ez produkált, látni kellett volna... Apuka ekkor be is nézett, és mondta is, hogy "wow még soha senkit nem látott aki ilyen jól lekötötte volna Nathant..." Hát köszi... ENNYI! Tőle még azt is megkaptam, hogy milyen jó dalokat tudok (Soft Kitty), meg hogy milyen szép a hangom(!!!). Sara még azt is mondta, hogy én vagyok az eddigi legkedvesebb, második legjobb cukrász (az első 2 évvel ezelőtti, és az anyjának cukrászdája van... picit unfair advantage...) és a legjobb hangú au pairjük...

ÉS EGY HETE VAGYOK ITT!!!

előtte